Szerda reggel kábítószer-túladagolás következtében meghalt Corey Haim.

A Rodriguez-Tarantino által összerittyentett Grindhouse-mozi óta óvatosabban vágok neki a direkt szemétmozinak szánt daraboknak. Nem feltétlenül azzal van bajom, hogy valaki egy elkopott kort akar újraéleszteni és kiélni benne perverz fantáziáját, mert lehet ebből akár egy kedves és őszintén megtapsolható produktum is, hanem azzal, hogy valaki a hülyeséget és a primitív filmkészítést választja ahelyett, hogy venné a fáradtságot, és egy önálló gondolattal rukkolna elő. Tudom, fárasztóbb és pénzemésztőbb dolog ez, mint minden előmenetel nélkül odaállni a kamera mögé, és venni, ami épp beleesik a keresőbe.

Scott Sanders író-rendező nyugodtan jegyet válthatott volna ez utóbbi kasztba, azonban tudott valamit, amitől véleményem szerint filmje méltó mozaikdarabja lett egy manapság már csak szájhagyomány útján terjedő szubzsánernek: a Black Dynamite ugyanis első sorban a blaxploitation mozik és azok alkotói előtt kívánt főt hajtani, s csak másodsorban pedig azokat kiparodizálni. Érdekes párosítás, nem kétséges, de mivel maga az alműfaj számos darabját is elég kétséges komolyan venni és helyén kezelni, a BD számomra inkább keltett egy komplett összefoglalást és kinyilatkoztatást, mintsem egy olcsó Horrorra akadva-szintű ótvar humorral megtűzdelt bohóckodást. 

A Black Dynamite alapja persze nem is igényel sok taglalást: keménykedő feka gengszterek és egy feka igazságosztó harcművész összecsapása, aki végül egészen a Fehér Ház pázsitjáig rugdossa a rosszarcokat, hogy végül elnyerje a jutalmát.

Sanders dolgozata őszinte, játékosan erőszakos, önmagából, azaz a blaxploitation-ből viccet csináló darab, ami minden erőfeszítés nélkül mossa el a paródia és műfaji film közti határokat. És működik, nem rontja meg a témát, sem a fekete testvérek számára egykoron fontosnak vélt eszméket  És, igen: Nixon elpáholása is belefér a képletbe, ha már más úgyse volt képes megtenni. Végtére is miért ne, hisz ha Hitlert megölheti néhány zsidó briganty, akkor az egykori elnök is megkaphatja a magáét egy akkoriban még igencsak elnyomott kisebbség elsőszámú nagyágyújától. Na ugye. Eszméletlenül jó ez kérem szépen, így ahogy van, kerek-perec, fehéren, és jobbára feketén.

- Hallom, közeleg a nagy nap.
- Ja.
- És?
- Mi és?
- Milyen?
- Szar.
- Mennyi is?
- Egy híján.
- Ó. Terv?
- Mire?
- A nagy napra.
- Mozi, mi más. Nacho, popcorn és kóla.
- Remek. Valaki?
- Ugyan. Azok az idők elmúltak.
- Hm.
- Hadd rohanjanak csak.
- Aji?
- Mondtam, hogy utálom, ha értelmetlen kifejezéseket használsz.
- Bocs. Szóval ajándék?
- Lesz.
- Lehet tudni?
- Ha megjön a posta, akkor Karloff és Wayne. Ha nem, marad a türelem.
- Tervek?
- Itt? Ugyan.
- Valami csak van.
- Ja. Megnézni azokat a filmeket, amiket kitűztem magam elé. Az még jó 10 év. Aztán magasról leszarom, mi lesz. Újra kezdem nézni a meglévőket, vagy eladok mindent.
- Érdekes jövőkép.
- Ugye?
- Az ifjúság édes madara.
- Na ja.
- Együnk. Aszondom.
- Azt?
- Azt.

A kilencvenes évek legelején még nem kellett amiatt aggódnunk, hogy jó filmekre váltsunk jegyet, vagy hogy a tékában mérlegeljünk, melyik kevésbé közönséges filmmel üssük el száraz és cselekvésképtelen hétvégéinket. Egy generáció számára ez lehetett az az időszak, amikor az egy főre jutó félistenek száma meghaladta a tízet, és ki-ki igénye szerint válogathatott az izmosabbnál izmosabb héroszok között: volt, aki olyanhoz intézte imáit, aki puszta kézzel száll szembe egy egész afgán haderővel, volt, aki annak a képeivel töltötte meg falát, de akadt olyan kozmikus erővel megáldott hérosz is, aki véres sportokban kamatoztatta csillapíthatatlan dühét. Szerény személyem pedig elsősorban az elsőre átlagos és családos ember iránt érzett erős áhítatot, olyanért, aki csak látszólag volt kisember, mert valójában emberfeletti erővel és kitartással volt megáldva. Ő volt Bruce Willis.

A simlisként induló férfiideálnál keresve se tudtak volna jobb alakot találni a producerek a középszerű alaknál, hisz amint John McClane néven bemutatkozott, és előadta a városi cowboyt, már tudni lehetett, hogy új szuperhős fogant meg a gyöngyvásznon. Ám mivel Atlasz se tudja örökké tartani a vállán a világot, úgy a mi kivetített isteneink sem voltak képesek arra, hogy örökkön örökké elkápráztassanak bennünket, s részben azért, mert velük együtt mi is öregedtünk. Ezt a karaktert, jobban mondva a részről részre egye jobban lesüllyedő karakter különféle változatait azonban már hiába próbálta magára húzni a mi jó öreg Bruce-unk, nem voltak olyan egyediek és őszinték, mint a kilencvenes évek közepéig, nevén nevezve a Die Hard harmadik felvonásában, ahol John McTiernan egy szép plánnal mintha tudatosan hagyta volna magára McClane hadnagyot.

Willis nem szakadva el túlságosan a Die Hard 3.-ban tökéletesre csiszolt szerepkörtől, ismét egy lecsúszó félben lévő alakot alakít, aki annyiban már előrébb jár a Még drágább az életed McClane-jénél, hogy neki itt már minden mindegy alapon működik. Joe Hallenbeck nem éppen az életművészek világát éli: a titkosszolgálattól elbocsátották, ezért már csak magánkopóként tudja megkeresni a kenyeret nejének, akit többen hágták meg, mint a szikláshegységet. Lányát, aki kora ellenére máris úgy beszél és festi magát, mint egy útszéli prosti munkavégzés után szintén képtelen normális szóval magához édesgetni. Így fest hát a Hallenbeck család jobb napokon, de talán ez mind nem így lenne, ha Joe-ban nem a legrosszabbkor tört volna elő a lelkiismeret: egyetlen egy rossz mozdulata állásába, és addigi főnöke, Calvin Baynard szenátor orrnyergébe került. Joe a megtört amerikai modell, aki hisz egy nemzetben, csak épp az nem hisz benne.

Ezt a kiüresedett típust a nyolcvanas évek akciószkriptesének, Shane Blacknek (Visszakézből) köszönhetjük, aki Az utolsó cserkész-t merész módon a film noirokhoz csiszolta, és szinte már pofátlan módon összemosta: A Máltai sólyom-ban megismert Sam Spade és Joe Hallenbeck között több átfedés van, mint azt első ránézésre remélni lehet: mindkettő társát hidegvérrel teszik el láb alól, továbbá mindketten egy nő végett kerülnek bele egy kusza, és egy közönséges magánnyomozó logikáját, valamint erejét meghaladó szituációba. A cselekmény a sólyomban és itt ugyan aztán más-más irányt vesz fel, de ami érdekes, hogy míg Spade egy kis értékes madarat keres nagy elánnal, addig Joe és újsütetű barátja hasonlóan egy sokak számára nélkülözhetetlen tárgyat (egy kompromittáló magnószalagot) készül felkutatni. A tömény adrenalinkatarzis vékonyka hullámai között Black egy kis kiábrándultság-érzetet is meglovagoltat – amolyan negyvenes évek stílusában –, mely mögött nem kisebb vádat vélhetünk megfogalmazódni a jóságos és rendszerrel szemben, minthogy a hősök lehetnek bármennyire önfeláldozóak, életüket és hűségüket a legkisebb "botlás" után a kukába dobhatják vagy lehúzhatják a klozetban. (Black azonban nem utolsójára élt azzal a ravasz trükkel, hogy modernizálja a fekete filmet, hisz elég csak a Kiss Kiss Bang Bang - Durr, durr és csókra gondolnunk, ahol hasonló áthallást vélhetünk felfedezni az ötvenes évek mozijaiból, ezzel nemesítve az akcióműfaj mára teljesen digitalizált, s ezáltal maximálisan műviesített világát.)

Persze felmerülhet a kétely, hogy a nosztalgia, az elfogultság vádja, továbbá a tinédzserként hozzá fűzött érzelmek diktáltatják le velem, hogy Bruce és Marlon úgy voltak jók, ahogy láttuk őket, de az az igazság, hogy azóta nem nagyon sikerült ennél jobbat, eredetibbet összehozniuk Amerika napsütötte felén. (Amiről pedig úgy vélem, mégiscsak megüti a cserkész szintjét, abban szintén benne volt BW keze - Die Hard 3 – Az élet mindig drága). Volt akkor ugyanis valami nagyon ízes és büdös tömegfilmes életérzés a levegőben (lásd a hetvenes évek grindhouse mozijaiban futott szemeteknek), ami aztán sajnos olyan szépen párolgott el a köztudatból, mint egy jégkocka a tűző napon.

Persze nem lep meg, hogy Willis és Eddie Murphy kiöregedésével a jó buddy movie-k már nem olyan zamatosak, mint inkább poshadtak, és elnézve Mr. Tarkopasz későbbi mozijait, a totál lecsúszott karakterinek eljátszásában semmiféle látens lelkesedést és erőt nem vélek felfedezni. (Ezt azért nem lehet felróni a kornak, mert példának okáért Robert De Niro 45 évesen készítette el az Éjszakai rohanást, ami pedig példaértékű ezen a területen.) Chris Tucker és Jackie Chan pedig annyira férnek bele nekem a tipikusan szutykos és nagyon amerikai akciófilmek világába, mint két tucat mexikói menekült egy kisbuszba, mert a rikácsoló rendőr és gumitestű kollégája akármennyire is béleli tele mozit látványosabbnál látványosabb jelenetekkel, közel sincsenek olyan csúcsformában, mint Hallenbeck és JD a leglepukkantabb perceikben. Ők ugyanis is olyan jelenségek voltak a maguk dimenziójában, amikor még mertek elképesztően keményen szembenézni a halállal, és táncra hívni a legkritikusabb pillanatban. Akkoriban Hollywoodban még meg merték reszkírozni, hogy egy kiégett kopó és hozzá csapódott feka haverja belekerülhetett bármekkora balesetbe vagy inzultusba, mert nem volt olyan, hogy elég „komoly” sérülés, és még többliternyi vérveszteség árán sem állíthatta meg őket senki.

Az utolsó cserkész összességében működőképes még a huszonegyedik századba lévén is, örökérvényű anekdotái és beköpéseit generációk fogják visszakérődzni hol a filmekben, hol az iskolákban, mert volt elég bátor, hogy be merjen vállalni erőszakot, züllöttséget, kiégett amerikai családmodellt, korrupt politikusokat, és hihetetlen mennyiségű cigarettát – no és persze és fuck-ot. Az egyetlen kis bibi, mely lehúzhat az esztétikájából némelyest, az a gyérül kivitelezett speciális trükkök, de azt hiszem, három évvel Spielberg Jurassic Parkja előtt nem lehet olyan szigorúan vennünk a számítógépes technika kivitelezését, hisz ekkor még nem is tört visszafordíthatatlan utat magának. 
 

Mondhatnám, nagy meglepetésként ért annak a híre, hogy Eli Roth és kínzásban párját ritkító kis brigádja újra megnyitotta a terror és kín kapuit, de azt hiszem, nem fedném vele a teljes valóságot – más érzésemet inkább fedné, de erről most inkább nem nyilatkoznék. Szóval Roth, mint elnyűhetetlen ólomkatona, újra csatasorba állott, hogy levezényeljen egy borzalmakkal teli epizódot a Motel sohasem nyugvó életéből. A gonoszjárta hely igazgatója természetesen ezúttal is Quentin Tarantino volt, aki végtelenített lelkesedéssel adta nevét – és bizonyos köröknek a pénzét – ahhoz, hogy a maga korlátain belül újfent egy véres murit csapjon hasonszőrű komáinak.
 
A szitu ugyanaz, mint anno, annyi különbséggel, hogy Eli a jól kifundált történetében az alapanyagokat, azaz a férfiakat ezúttal zsenge és szűzies leányokra cserélte, valamint még több sótlan és gyomrunkat feleslegesen feldagasztó dialógot dobált főztjébe. Miután a vizet is lecsorgatta megfőzött étkéről, fogta az egészet, és úgy ahogy volt, feltálalta nekünk, a Motel kifőzdéjében türelmesen a napi agycsimbókos adagunkra várakozóknak. S hogy mit találtunk a műanyag szocreál tálcán kínált tányérokon? Nehéz szavakba önteni. Na de vágjunk is bele...
Az ismételten zsigerbontogatónak beharangozott dolgozat semmivel sem rosszabb, mint az előző felvonás, csak épp még inkább igénybe veszi (ne tessenek mindjárt rosszra gondolni) az agysejtjeinket, mivel hetven percig felesleges csavarokat, értelmetlen és tartalmatlan fecsegéseket bámulunk. A lényegi pont, nevezetesen a kín, az erőszak és a patakvér, az ugyan van, talán több is, mint egy tyúkfeldolgozóban, de kérdés, elég szórakozást képes-e nyújtani egy jól kivéreztetett ember, miközben a történet magja messze eloson a játékidő mellett.
Mert hát a szereplők nem szimpatikusak, sőt! Előre legyártott amerikai szabványtiniket látunk, egy össze-vissza hadováló amerikai párost is (mindketten a Született feleségekben voltak tetten érhetőek), akik beleunva a Wellness hétvégékbe, nagyon, de nagyon rá vannak izgulva egy kis élménykínzásra. Az ő szerepeltetésük elsőre érdekesnek tűnhet, hisz végre nemcsak az áldozatok szemszögéből követhetjük végig a kínzókamrákban zajló eseményeket, hanem a tortúrára befizetett klienséből is, ám itt véleményem szerint Rothék nagyon mellémentek egy dramaturgia pontnak: nem érték be holmi beszari duóval, akik tipikus amerikaiak módjára jártatják a reggelente zabpehellyel tömött szájukat, hanem jól meg is csavarták mellékszerepüket. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy egy közönséges gyilokfilm helyett unalomig ismert moralizálást, fokhagymaszagú bosszúhadjárat kaptunk – arról nem is beszélve, hogy sok esetben a Fűrész atmoszféráját veszi át –, és még csak egy jót se borzonghatunk, inkább csak itt-ott húzogathatjuk a szánk szélét.

Az egy dolog, hogy horrorfilm lévén egy filmkészítőnek szinte kötelessége legalább egy tisztességes és minden púdert mellőző vérontást produkálnia (pláne, ha az egész narratíva arra épül), ám jelen esetünkben be kell érnünk egy groteszk feketehumorrá csupaszított jelenettel, valamint néhány másodpercig látható mellekkel – amik pedig szintén nem elhanyagolhatóak, hisz valamivel csak le kell hűteni a lélekben kissé meggyötört nézőket. Rothék mentségéül szolgáljon, itt csak egy, minden érrendszerre kiterjedő vérfürdő van feldobva ingerküszöbünknek, így az emlők és egyéb izgató testrészek elhanyagolása mentségül szolgálhat – már akinek.

A Motel 2. csak azért kap nálam két csillagot egy helyett, mert szolgáltatott két olyan kis momentumot, ami nélkül bizonyára a horror-útikalauz legfrissebb kiadásában a leges legsilányabb szállók éllovasaként könyveltem volna el. Ezeket a szolgáltatásokat ki-ki maga lelje fel, de legyen annyi elég, hogy Eli nem hülyegyerek, tud, ha akar, csak épp a cenzorok és a sztorira elégséges idő bizonyára nem engedett meg igényesebb mű elkészítését.
 
Zárszó előtt csak annyit, hogy nagyon szellemes és vicces ötlet volt megismételni az első részben is felbukkanó Ponyvaregényt (ezzel kvázi sugallva, hogy ha úgy tetszik, a másolat másolatát nézzük, azaz minden ugyanaz, csak kicsit másképp), és a nevetés helyett lefelé konyuló szájszéllel vettem tudomásul, hogy képesek voltak másodjára is elsütni ezt a poént. 

Ismételten csak azt tudom mondani, hogy kár érte és értünk, hollywoodi brutálfilmektől még valamit is váró nézőktől, és hát sajna egy zseniális ötletért, amit Rothéknak két rész alatt sikerült a horrorparódia szintjére lezülleszteniük. S hogy lesz-e újabb felvonás a kíntúrából? Ha megkínoznak, se érdekel...

- Hm.
- Ja.

Nincs Oscar-díjam, nem élek Kaliforniában, nem villogok sehol a filmes tudásommal, és nem is fogok együtt forgatni De Niro-val. Viszont tékázom, és ettől kibaszott boldog és elégetett vagyok. Ez van. Valakinek ennyi is elég.
És van egy kvázi listám.
Mert az mindenkinek van.
Első számú favorit nekem is van, a többi nálam nem alfabetikus sorrendben, ahogy tette azt alattam egy korábbi videotékás, hanem ahogy eszembe jut. Tehát 1992-től napjainkig, amiket elnéznék életem végéig. Íme:

1. A bennfentes

A remény rabjai
Kutyaszorítóban
Amerikai szépség
A Bittersweet Life (A bosszú címen futott itthon)
Amikor a farok csóválja
Közönséges bűnözők
Tenenbaum, a háziátok
Schmidt története
Minden héten háború

Die Hard 3. - Az élet mindig drága 
Alkonyattól pirkadatig
A nagy Lebowski
Halálos fegyver 4.
Ronin
Lady Vengeance
A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacső
Terminátor 2. - Az ítélet napja
Sleepers - Pokoli lecke
Egy füst alatt

Kb. ennyi. Egy budai tékás listáját olvashatták.

- Hallottad a hírt?
- Mit?
- Ezek szerint nem.
- Mondjad már.
- DeNiro folytatja az Éjszakai rohanást.
- Mit?!
- Azt.
- Mi van?! Szopatsz. Ez nem igaz.
- De. Most olvastam a Hollywood Reporteren.
- Bazd meg. Bazd meg. És bazd meg.
- Nekem mondod? Azóta nem tértem magamhoz.
- De... De miért?
- Elfogytak a jó ötletek?
- Frászt. Hihetetlen.
- Az. És tudod, mi a furcsa?
- Na.
- Azt figyeltem meg, hogy amióta folytatásokat csinál, nem jó. Persze, bazd meg, ROBERT DeNIRO, érted, de akkor is.
- Folytatást?
- Azt. Még egy kis pánik. Az volt az első a karrierjében, amiben folytatás vállalt.
- A Keresztapa II.
- Tévedés. Annak csak a MÁSODIK részében játszott. Úgy értem a folytatást...
- Vágom, vágom. Érdekes szempont. Hm. Igazad van. Hm. Tényleg. Picsába.
- Hát ja. Addig tip-top volt, de azóta nézd meg, milyen filmeket készített. Törvény gyilkosa, Showtime, Minden azzal kezdődött, Apádra ütök, brr... Sorra jönnek a folytatások.
- Hát, sok köszönet nem is volt bennük. Bekúr bazmeg. Bár a Csillagport és a Hibátlanokat bírtam.
- Na igen. Nálam a Csak egy kis pánik volt az utolsó par excellence DeNiro joint. '98-ból. Aranyév.
- Az bazmeg.
- Na, akkor még egy reménysugárral kevesebb. Hjjajj, mi lesz még itt...

Wow. Hm.